*Kis megjegyzés a rész előtt: Lost Silver képességei, amik a blogban megjelennek, nincsenek benne a creepypastában, csak én tettem hozzá, hogy jobban fel tudjam használni a karaktert. Jó szórakozást. :) *
Szia megint idegen. Bár, ha még mindig itt vagy, talán nem vagy már idegen, csak ismeretlen. Szóval szia ismeretlen. Általában valami kis figyelemfelkeltővel szoktalak itt várni, de ezt most kihagyom, mert nem tudnék mit mondani, mert még mindig ideges vagyok. Talán megérted miért.
Legutóbb az éj közepén írtam nektek és annyi dolog járt a fejemben, hogy azt gondoltam, nem tudnék aludni. De valamikor mégis elnyomott az álom. Mikor felébredtem, nem nyitottam ki a szemem rögtön. Ezt jól tettem, mert ha rögtön kinyitom, lehet, hogy szívinfarktust kapok. A szemem nem volt nyitva, de ébren voltam és feküdtem. De éreztem egy frusztráló érzést, ami ismerős volt az előző estéről. Pont ezt éreztem, mikor Lost Silver figyelt engem. Ekkor kirázott a hideg, tudtam, hogy ott van. De mikor kinyitottam a szemem és szembesültem vele, hogy igazam van, kissé megrettentem. Silver ott ült az ágyam szélén és engem figyelt. De mielőtt még kiakadhattam vagy rákiálthattam volna, ő azon a már ismert halk, nyugodt hangon megszólalt.
- Jó reggelt.
Hát komolyan a falnak mentem volna. Egy szörny ül az ágyam szélén, figyel miközben alszom, aztán rám köszön. Kellett egy pár perc mire magamhoz tértem.
- Minden rendben Sam?
Erre kirázott a hideg. Honnan tudja a
- Nevedet? - fejezte be a gondolatomat helyettem. A kezem lassan a párnám alá csúsztattam és megmarkoltam a pisztolyomat.
- Tudhatnád már, hogy a creepypastákat nem lehet megölni. Ha pedig csak le akarsz gyengíteni miért segítettél volna tegnap? - reagált a mozdulatra, még mindig teljesen nyugodt hangon, miközben még mindig engem nézett. Beláttam, hogy igaza van. Ráadásul, ha meg akarna ölni, már megtehette volna.
- Oké. Mi a trükk? - kérdeztem, a kezemet kivéve a párna alól.
- Melyik? Honnan tudom a neved vagy hogy kerültem ide?
- Mindkettő.
- Olvasok a gondolataidban. És fel lebegtem a lépcsőn. - mondta úgy, mintha ez teljesen hihető lenne. Persze. Ha ilyesmire képes, miért nem kapták még el, hogy ne kószáljon szabadon? Aztán eszembe jutott, hogy erről én nem tudtam, mert nincs leírva sehol. Talán más sem tud róla? De akkor miért mondta el? Lehet, hogy most akar megölni?
- Túl sokat gondolkodsz felesleges dolgokon Sam - mondta sóhajtva és végre elfordította rólam a tekintetét és ezzel együtt a hátborzongató érzés is megszűnt.
- Oké. Tegyük fel, hogy elhiszem ezt. Miért olvasol a fejemben? És ha te tudsz lebegni, tegnap miért pakolásztalak ide-oda?
- Mert legyengültem. A sebek amiket tegnap elláttál a pokolkutyától származnak. Ezen kívül nagyon rég nem ettem vagy ittam semmi rendeset. Creepypasta vagyok, szóval nem tudok meghalni, de attól még érzem a fájdalmat, az éhséget és gyengülök is. És hát felébredtem, fel lebegtem ide, de láttam, hogy még alszol. Leültem ide és próbáltam meglebegtetni a rádió kapcsolóját, de még nem voltam elég erős és visszamenni sem tudtam. És ha már itt ragadtam, olvastam kicsit a fejedben. - vázolta a helyzetet, mintha valami teljesen hétköznapi dologról beszélne.
- Szóval azért olvastál a fejemben...Mert unatkoztál?
- Ja
- És mit tudsz?
- Mindent. Onnantól kezdve, hogy vannak emlékeid, átnéztem a dolgokat a fejedben. Jó sokáig aludtál, volt rá időm.
- Remek. De ebben a lebegős hülyeségben még mindig nem hiszek. - válaszoltam neki kedvtelenül, mire megint unott arccal nézett rám.
- Nincs lábam se kezem. Szerinted, mégis hogy közlekedek? Olyan mintha járnék a már meg nem lévő lábammal. Ennyi. - fejezte be végül, majd ledőlt az ágyról és elkezdett kúszni a földön.
- Öm, ne segítsek?
- Nem kell, megoldom - morogta, ami valamiért a látvánnyal párosítva, az adott szituációban elég komikus volt, szóval mielőtt felkaptam volna a földről, eleresztettem az arcomon egy gyors mosolyt. Mikor felvettem úgy láttam, mintha ő is halványan elmosolyodott volna egy pillanatra. Levittem a pincébe, hogy megnézzük a kutyákat. Silver lenyugtatta a helldogot, aki ezután együttműködő volt. Aztán közöltem a pokolkutyával, ha most megöl engem, akkor nem fog kijutni, de ha mégis, a környéken sok a vadász, hamar kiszúrják. Úgy láttam, mérlegelte a helyzetet és úgy döntött inkább barát, mint ellenség. Elengedtem őket, miután tisztáztuk az erőviszonyokat, és úgy tűnt nem lesz baj. Felvittem őket a házba, adtam nekik vizet meg valami random húsárut, amiből volt egy pár. Akik kisgyerekként befogadtak, azóta a nagyszüleimmé váltak és akárhányszor meglátogatom őket, mindig elhalmoznak valami ilyesmivel. Tanyán élnek, szóval ez a látogatás ritkán történik meg. Ellenőriztem újra a kutyák sebeit, de a javukból már csak heg maradt. Nagyon gyorsan regenerálódnak. Silvernek és nekem összedobtam egy rántottát, majd mikor leültem vele szemben az asztalhoz, csak akkor gondoltam bele komolyabban: mi a francot csinálok? Elméletileg vadász vagyok, akkor mégis miért csinálom ezt? Ezekre kellene vadásznom, nem pedig gondjukat viselnem. Hirtelen megint megéreztem a borzongó érzést, akkor már tudtam, hogy azt jelenti, hogy Silver engem néz. Erről meg is feledkeztem.
- Jut eszembe. Mi van a szemeddel?
- Az érzésre gondolsz amitől kiráz a hideg? Az nem az én szemem miatt van. Azt jelenti, hogy érzékeny vagy arra, ha valaki figyel téged és gyorsabban leszel tőle libabőrös.
- Ah, így már értem. - motyogtam, miközben már teljesen máshol járt az agyam. Ha már fura érzéseknél tartunk, eszembe jutott Eliot és a wendigo. Nem segítettem neki. És ezt ő is tudja. Láttam rajta, hogy tudja. De vajon miért dermedtem meg akkor?
- Én a helyedben megszabadulnék tőle - zökkentett ki Silver hangja a gondolataimból.
- Mi?
- Attól az Eliot tagtól. Ha helyesek az emlékeid róla, ő amint kijön a kórházból, bemárt a vezetőtöknél és véged. Kirúgnak a csapatból. Talán végeznek is veled, mint árulóval. - sorolta nekem, miközben a villáját lebegtette. Szóval mégis képes rá.
- Tudod mit kedvelek benned? Hogy nem keltesz pánikot. Csupa napfény és kacagás. - morogtam neki, mire a legnagyobb meglepetésemre, elkezdett nevetni. Mármint úgy rendesen. Mint egy ember. Mi a fene?
- Bocs, bocs. De tudod, ezek a te gondolataid, csak felolvastam őket. Napfény és kacagás. - vágott vissza, még mindig mosolyogva. Kicsit elmosolyodtam, mert tudtam, hogy igaza van. Csak sajnos ettől nem oldódott meg minden bajunk. Igen. A MI bajunk. Mert ha engem elkapnak, őket is rántom magammal.
Egy nappal ezután Ashley hívott fel telefonon. Eliot meghalt. Valami széttépte őt a kórházban. Azt mondta, valami kutyaszerű lény lehetett, megtalálták a nyomait. Én pedig csak ott ültem és azon járt az agyam, mi történhetett. Aztán feltűnt valami: Az, hogy nem tűnt fel semmi. Túl nagy a csönd. Hol vannak a kutyák? És Silver? Belegondolva, elég rég nem láttam őt sem, pedig nem egy hatalmas házban élek, nem tudnak csak úgy eltűnni. A pince ajtó felé rohantam és kinyitottam. Meglepetésemre, ahogy bevetődtem, majdnem nekiütköztem Silvernek, aki az ajtóban ült. Az ajtó belül kicsit véres volt, látszott rajta, hogy sokáig ütötte, próbált kijönni. Hát persze. A pince hangszigetelt. Azért zártam oda a kutyákat, a szomszédok nehogy gyanút fogjanak. De a kutyák sehol sem voltak. Silvertől megtudtam, hogy pont lent volt, elengedte őket, mikor fellökték és rácsukták az ajtót. Nagyjából 1 óra múlva kaparászást hallottam a bejárati ajtón. Ők voltak azok. Mindketten véresek voltak. A pokolkutya szájában ott volt Eliot mobilja. Lassan, behúzott farokkal odajött és letette elém és úgy nézett rám, mintha egy bűnbánó kutya miután széttépte a gazdája papucsát. Oké, szóval volt két véres szörnykutyánk, egy bizonyíték a tetthelyről és sok-sok vérnyom, ami a házamhoz vezet. Sötét volt már odakint, talán eltüntethetném a nyomokat, de akkor is: mit csináljak a kutyákkal? Vázoltam a helyzetet Silvernek. Ő azt állította, hogy a kutyák emlékeiben benne van, hogy megölik Eliotot, de az is, hogy azért tették, mert minket akartak megvédeni. Silver azt mondta, hogy felhívja az egyik barátját, ő majd eltakarítja a nyomokat, én törődjek a kutyákkal. Fél óra múlva a kutyák ismét a pincében voltak, lefürdetve, minden vér feltakarítva. Silver azt mondta, a nyomok miatt sem kell aggódnunk. Eliot telefonját darabokra zúztuk. Aztán kezdtem fellélegezni, mikor kopogtak az ajtón. Ashley volt az és Zoe. Azt mondták azért jöttek, hogy megnézzék, hogy viselem Eliot halálát. Eliot halálát? Igazából el sem gondolkodtam még rajta. A saját halálom miatt aggódtam éppen. Vadászok a nappaliban. Silver valahol a házban. Szörnykutyák a pincében. Nincs is jobb helyzet, ha pengeélen akarsz táncolni. Már sikerült volna távozásra bírnom őket, amikor a nyitva maradt pinceajtón keresztül felhallatszott egy ugatás.
- Nem is tudtam, hogy van kutyád - torpant meg Ashley.
- Igazából nem az enyémek. A nagyszüleim kutyái, csak most én vigyázok rájuk. - próbáltam a legjobbat kihozni belőle.
- Oh, szóval többen vannak? Imádom a kutyákat - lelkesedett és meg sem várva a válaszomat, lesietett a pincébe. Én próbáltam utolérni de már leért. És meglátta őket.
- Oh de gyönyörűek! Egy doberman és egy labrador! Hát sziasztok. - lett oda teljesen Ashley. Én meg leblokkoltam. A helldog labradorrá változott azt értem. De a pokolkutya miért tudott átváltozni?
-Mi a nevük? - kérdezte, nem is figyelve rám. Teljesen lefagytam. Mi a nevük? Mi a fene lenne a nevük? Aztán meghallottam a fejemben Silver hangját.
- A labrador neve Castor, a dobermané Seth - ismételtem Silver hangját.
- Milyen egzotikus nevek. Várjunk csak. Hol van Zoe? Zoe! - kezdte hívogatni Ashley a társát. Közben megint hallottam Silver hangját, de nem tudtam tőle figyelni, ezért kizártam a fejemből és mentem Ashley után. Zoe végül a nappaliban várakozott. Azt mondta fél a kutyáktól. Végül elköszöntünk egymástól. De ahogy ki kísértem őket az ajtón, elkövettem egy hibát. Nem mentem vissza rögtön. A tekintetem elsiklott az erdő felé. A fák között megpillantottam egy alakot. Ott állt és engem bámult. Jobbnak láttam, ha gyorsan visszamegyek a házba. Miután visszamentem Silver kimászott a szekrényből és dühösen elkezdett egy feltekert újsággal ütni.
- Hé, mit csinálsz? Mi egy oldalon vagyunk. - mondtam, miközben próbáltam kitérni előle.
- Igen, egy oldalon vagyunk! Épp ezért ne zárj ki, ha valamit mondani akarok! Az a lány, Zoe. Figyeltem a gondolatait. Szétzúztad Eliot mobilját nem? Hát nem takarítottál fel valami jól, mert megtalált pár darabot és felismerte, hogy Elioté! Idióta! - kiáltott rám, majd hozzám vágta az újságot és leült a kanapéra. Az este további részében csak maga elé bámult dühösen. Megértem őt, igaza van. De most nagyobb bajunk van. Mi lesz, ha Zoe feldob minket?
- Oké. Tegyük fel, hogy elhiszem ezt. Miért olvasol a fejemben? És ha te tudsz lebegni, tegnap miért pakolásztalak ide-oda?
- Mert legyengültem. A sebek amiket tegnap elláttál a pokolkutyától származnak. Ezen kívül nagyon rég nem ettem vagy ittam semmi rendeset. Creepypasta vagyok, szóval nem tudok meghalni, de attól még érzem a fájdalmat, az éhséget és gyengülök is. És hát felébredtem, fel lebegtem ide, de láttam, hogy még alszol. Leültem ide és próbáltam meglebegtetni a rádió kapcsolóját, de még nem voltam elég erős és visszamenni sem tudtam. És ha már itt ragadtam, olvastam kicsit a fejedben. - vázolta a helyzetet, mintha valami teljesen hétköznapi dologról beszélne.
- Szóval azért olvastál a fejemben...Mert unatkoztál?
- Ja
- És mit tudsz?
- Mindent. Onnantól kezdve, hogy vannak emlékeid, átnéztem a dolgokat a fejedben. Jó sokáig aludtál, volt rá időm.
- Remek. De ebben a lebegős hülyeségben még mindig nem hiszek. - válaszoltam neki kedvtelenül, mire megint unott arccal nézett rám.
- Nincs lábam se kezem. Szerinted, mégis hogy közlekedek? Olyan mintha járnék a már meg nem lévő lábammal. Ennyi. - fejezte be végül, majd ledőlt az ágyról és elkezdett kúszni a földön.
- Öm, ne segítsek?
- Nem kell, megoldom - morogta, ami valamiért a látvánnyal párosítva, az adott szituációban elég komikus volt, szóval mielőtt felkaptam volna a földről, eleresztettem az arcomon egy gyors mosolyt. Mikor felvettem úgy láttam, mintha ő is halványan elmosolyodott volna egy pillanatra. Levittem a pincébe, hogy megnézzük a kutyákat. Silver lenyugtatta a helldogot, aki ezután együttműködő volt. Aztán közöltem a pokolkutyával, ha most megöl engem, akkor nem fog kijutni, de ha mégis, a környéken sok a vadász, hamar kiszúrják. Úgy láttam, mérlegelte a helyzetet és úgy döntött inkább barát, mint ellenség. Elengedtem őket, miután tisztáztuk az erőviszonyokat, és úgy tűnt nem lesz baj. Felvittem őket a házba, adtam nekik vizet meg valami random húsárut, amiből volt egy pár. Akik kisgyerekként befogadtak, azóta a nagyszüleimmé váltak és akárhányszor meglátogatom őket, mindig elhalmoznak valami ilyesmivel. Tanyán élnek, szóval ez a látogatás ritkán történik meg. Ellenőriztem újra a kutyák sebeit, de a javukból már csak heg maradt. Nagyon gyorsan regenerálódnak. Silvernek és nekem összedobtam egy rántottát, majd mikor leültem vele szemben az asztalhoz, csak akkor gondoltam bele komolyabban: mi a francot csinálok? Elméletileg vadász vagyok, akkor mégis miért csinálom ezt? Ezekre kellene vadásznom, nem pedig gondjukat viselnem. Hirtelen megint megéreztem a borzongó érzést, akkor már tudtam, hogy azt jelenti, hogy Silver engem néz. Erről meg is feledkeztem.
- Jut eszembe. Mi van a szemeddel?
- Az érzésre gondolsz amitől kiráz a hideg? Az nem az én szemem miatt van. Azt jelenti, hogy érzékeny vagy arra, ha valaki figyel téged és gyorsabban leszel tőle libabőrös.
- Ah, így már értem. - motyogtam, miközben már teljesen máshol járt az agyam. Ha már fura érzéseknél tartunk, eszembe jutott Eliot és a wendigo. Nem segítettem neki. És ezt ő is tudja. Láttam rajta, hogy tudja. De vajon miért dermedtem meg akkor?
- Én a helyedben megszabadulnék tőle - zökkentett ki Silver hangja a gondolataimból.
- Mi?
- Attól az Eliot tagtól. Ha helyesek az emlékeid róla, ő amint kijön a kórházból, bemárt a vezetőtöknél és véged. Kirúgnak a csapatból. Talán végeznek is veled, mint árulóval. - sorolta nekem, miközben a villáját lebegtette. Szóval mégis képes rá.
- Tudod mit kedvelek benned? Hogy nem keltesz pánikot. Csupa napfény és kacagás. - morogtam neki, mire a legnagyobb meglepetésemre, elkezdett nevetni. Mármint úgy rendesen. Mint egy ember. Mi a fene?
- Bocs, bocs. De tudod, ezek a te gondolataid, csak felolvastam őket. Napfény és kacagás. - vágott vissza, még mindig mosolyogva. Kicsit elmosolyodtam, mert tudtam, hogy igaza van. Csak sajnos ettől nem oldódott meg minden bajunk. Igen. A MI bajunk. Mert ha engem elkapnak, őket is rántom magammal.
Egy nappal ezután Ashley hívott fel telefonon. Eliot meghalt. Valami széttépte őt a kórházban. Azt mondta, valami kutyaszerű lény lehetett, megtalálták a nyomait. Én pedig csak ott ültem és azon járt az agyam, mi történhetett. Aztán feltűnt valami: Az, hogy nem tűnt fel semmi. Túl nagy a csönd. Hol vannak a kutyák? És Silver? Belegondolva, elég rég nem láttam őt sem, pedig nem egy hatalmas házban élek, nem tudnak csak úgy eltűnni. A pince ajtó felé rohantam és kinyitottam. Meglepetésemre, ahogy bevetődtem, majdnem nekiütköztem Silvernek, aki az ajtóban ült. Az ajtó belül kicsit véres volt, látszott rajta, hogy sokáig ütötte, próbált kijönni. Hát persze. A pince hangszigetelt. Azért zártam oda a kutyákat, a szomszédok nehogy gyanút fogjanak. De a kutyák sehol sem voltak. Silvertől megtudtam, hogy pont lent volt, elengedte őket, mikor fellökték és rácsukták az ajtót. Nagyjából 1 óra múlva kaparászást hallottam a bejárati ajtón. Ők voltak azok. Mindketten véresek voltak. A pokolkutya szájában ott volt Eliot mobilja. Lassan, behúzott farokkal odajött és letette elém és úgy nézett rám, mintha egy bűnbánó kutya miután széttépte a gazdája papucsát. Oké, szóval volt két véres szörnykutyánk, egy bizonyíték a tetthelyről és sok-sok vérnyom, ami a házamhoz vezet. Sötét volt már odakint, talán eltüntethetném a nyomokat, de akkor is: mit csináljak a kutyákkal? Vázoltam a helyzetet Silvernek. Ő azt állította, hogy a kutyák emlékeiben benne van, hogy megölik Eliotot, de az is, hogy azért tették, mert minket akartak megvédeni. Silver azt mondta, hogy felhívja az egyik barátját, ő majd eltakarítja a nyomokat, én törődjek a kutyákkal. Fél óra múlva a kutyák ismét a pincében voltak, lefürdetve, minden vér feltakarítva. Silver azt mondta, a nyomok miatt sem kell aggódnunk. Eliot telefonját darabokra zúztuk. Aztán kezdtem fellélegezni, mikor kopogtak az ajtón. Ashley volt az és Zoe. Azt mondták azért jöttek, hogy megnézzék, hogy viselem Eliot halálát. Eliot halálát? Igazából el sem gondolkodtam még rajta. A saját halálom miatt aggódtam éppen. Vadászok a nappaliban. Silver valahol a házban. Szörnykutyák a pincében. Nincs is jobb helyzet, ha pengeélen akarsz táncolni. Már sikerült volna távozásra bírnom őket, amikor a nyitva maradt pinceajtón keresztül felhallatszott egy ugatás.
- Nem is tudtam, hogy van kutyád - torpant meg Ashley.
- Igazából nem az enyémek. A nagyszüleim kutyái, csak most én vigyázok rájuk. - próbáltam a legjobbat kihozni belőle.
- Oh, szóval többen vannak? Imádom a kutyákat - lelkesedett és meg sem várva a válaszomat, lesietett a pincébe. Én próbáltam utolérni de már leért. És meglátta őket.
- Oh de gyönyörűek! Egy doberman és egy labrador! Hát sziasztok. - lett oda teljesen Ashley. Én meg leblokkoltam. A helldog labradorrá változott azt értem. De a pokolkutya miért tudott átváltozni?
-Mi a nevük? - kérdezte, nem is figyelve rám. Teljesen lefagytam. Mi a nevük? Mi a fene lenne a nevük? Aztán meghallottam a fejemben Silver hangját.
- A labrador neve Castor, a dobermané Seth - ismételtem Silver hangját.
- Milyen egzotikus nevek. Várjunk csak. Hol van Zoe? Zoe! - kezdte hívogatni Ashley a társát. Közben megint hallottam Silver hangját, de nem tudtam tőle figyelni, ezért kizártam a fejemből és mentem Ashley után. Zoe végül a nappaliban várakozott. Azt mondta fél a kutyáktól. Végül elköszöntünk egymástól. De ahogy ki kísértem őket az ajtón, elkövettem egy hibát. Nem mentem vissza rögtön. A tekintetem elsiklott az erdő felé. A fák között megpillantottam egy alakot. Ott állt és engem bámult. Jobbnak láttam, ha gyorsan visszamegyek a házba. Miután visszamentem Silver kimászott a szekrényből és dühösen elkezdett egy feltekert újsággal ütni.
- Hé, mit csinálsz? Mi egy oldalon vagyunk. - mondtam, miközben próbáltam kitérni előle.
- Igen, egy oldalon vagyunk! Épp ezért ne zárj ki, ha valamit mondani akarok! Az a lány, Zoe. Figyeltem a gondolatait. Szétzúztad Eliot mobilját nem? Hát nem takarítottál fel valami jól, mert megtalált pár darabot és felismerte, hogy Elioté! Idióta! - kiáltott rám, majd hozzám vágta az újságot és leült a kanapéra. Az este további részében csak maga elé bámult dühösen. Megértem őt, igaza van. De most nagyobb bajunk van. Mi lesz, ha Zoe feldob minket?
Egek... hát végigolvastam az egész blogot és alig tudok megszólalni... Baromi jól fogalmazod és nagyon érdekes a történet (vagy csak azért találom ilyen eredetinek, mert én még hasonlót nem olvastam?) ezt bocsásd meg nekem. Az az igazság, hogy a egész blog, a zenével, úgy illik a történethez, hogy kiráz a hideg. Fura, de ez az első történet, ami egyszerre nyomaszt és nagyon érdekel. A főszereplő karaktere pedig úgy ragad magával, hogy közben szöges ellentéte önmagamnak. Különös. Egy kissé megkavartál, majd talán még írok, ha ezt rendesen feldolgoztam xd De ne érts félre, nagyon tetszik! Többet nem tudok mondani... folytasd csak xd
VálaszTörlés